Belezuhanunk a csöndbe. A csönd
zöld, éppen rügyezik. Átalakul
füst-fehér színe, kopácsol rajta két
színezüst-szürke, fut utána-előtte
ingujját feltűrve, puszta kézzel a
magamagát szerető.
Szóra férc és kész a mű, eldöntötte
már a keserű föld, fekszik fala,
gyökerek áztatta teste. A lépés
túlzás rajta, inkább csak lenge
nyom, azonnal csitított egyszerű
fájdalom.
Harmat. A napba fél, de örömmel
telt színtelen színét megmutatja,
ahogy a fűt a föld az ég felé oldja:
kiegyenesedik a lélek.
