Egy álmodozónak ez a dolga:
csak ül és nem tudja, mi bántja.
Zajt hallottam. Leszögeztem az
ablakot. A napot odaadtam két
kósza csillagnak, egyék meg!
Most egyedül vagyok, hanggal
utánzom a szívemet,
mozdulattal a lelkem – rád
gondolok.
Két pálya szürkesége és a fehér
bánat. Mint valami isteni
rendszerben a teremtés utáni
vágynak – bennem úgy alakul
a szél, füst, levegő. Kitárt
karom a köztük lévő távolság.
Mint ökölben az ujjak, úgy
szorítanak hozzád. Azt hiszem,
most itt vagy, sikerült! Egy
pillanatnyi Te: csupán egy
életbe került.
