Tél végi reggel. Múzeum megint. Végre. A kertész boldogan fogad. Hiányoztam, mondja. Kinyitom a házat – egy hetes, iskolába járás miatti távollétemről a koszos bögrék is árulkodnak. Felteszek neki egy teát, magamnak egy kávét. Csodálkozik, hogy januárig tart majd a sulis időszak, amíg havonta két hetet nem járok emiatt dolgozni.
Ketten leszünk addig, amíg Eszter meg nem érkezik. Dolgozni kell vele a revízión. Hiába ment nyugdíjba, ezt be kell fejezni. A muzeológus továbbképzésen van.
A kertész beszél, beszél, beszél. Nem tudom pontosan, miről. Nem figyelek. Elé teszem a teát. Valami emberről van szó, akit ide akar talán hozni maga helyett dolgozni majd kertésznek? Talán. Merthogy egy év múlva ő is nyugdíjba megy.
– … És mondtam neki, hogy majd elhozom és bemutatom. Hogy itt nagyon rendes a főnök és a főnökhelyettes is. Jó itt lenni.
Rájövök, hogy én vagyok a főnökhelyettes. Félrenyelem a kávét.
– Gyere ki a kertbe, Évácska. Megmutatok mindent.
Igen, szüksége van erre. Hogy a „főnök” megnézze a munkáját. A „kertbejárás”. Régen Eszterrel csinálta ezt mindig. Most én vagyok.
Kimegyünk. Süt a nap. Mutogatja a barackfák rügyeit, hogy miből lehet tudni, hol lesz új gyümölcs rajta. Élvezi, hogy taníthat nekem valamit.
Bejön Eszter a kapun, elé megyek. Megölelem. Elsírja magát. Kérdezem, mi a baj.
– Semmi… csak ahogy láttalak titeket együtt… most már te vagy az új gyűjteménykezelő. Te vigyázol mindenre. Annyira meghatódtam.
Egész délelőtt dolgozunk. Valóban érezteti, hogy már én vagyok „itthon”, ő már „csak” vendég. Valójában mindig a házhoz fog tartozni ő is.
Kettőkor elbúcsúztatom. Holnap nem jön, sem pénteken. Csak csütörtökön. Elküldöm a kertészt is.
Magamra zárom az ajtót belülről. Odakint ragyog a nap. Egyedül vagyok itt bent. És mindenhol.
Csupa napfény most az egész ház. Felállok, és a zárt verandán odamegyek a kedvenc szobromhoz. Az a címe, hogy „Egyedül”. A művész helyezte oda, arra a helyre.
Minden gyűjteménykezelő a saját, egyéni látásmódja alapján mutatja be a múzeumot. Nem volt eddig olyan sok. Talán a negyedik vagyok a sorban. Az eddigi legfiatalabb.
Nézem a szobrot, záporoznak rá a sugarak kintről. Állok előtte, folynak a könnyeim.
Én minden látogatónak azt mondom, hogy annak a szobornak talán azért van ott a helye, hogy aki Egyedül van, arra is mindig süssön a nap.
