Miért van az, hogy az ember megeszi a huszonötödik-harmincadik, teljesen egyforma sajtos rudat is, amikor már nem is esik jól? De csak nem hagyja abba. Nyúl a következőért. Igazából egy gyönyörű, narancssárga, finom édes mandarint kíván, arra vágyik, az tenne jót, de zabálja tovább a sajtos rudat. Addig, amíg a zacskóban már csak üresség van; és belül is. És addig, amíg már nemcsak a sajtos rúdtól undorodik, hanem saját magától is.
Ugye?
******************************
"Mikor megyünk fel a hegyre???"
Válaszként jön egy óriási röhögős fej.
Ne röhögj. Segíts. Gyere értem; vigyél el. Engedd, hogy sírjak - nem biztos, hogy igaziból fogok, lehet, hogy csak könnyek nélkül, de akkor is érteni fogsz. És hadd halljam, hogy nevetsz.
3 nap múlva. Már a tudattól is jobb. Jó várni rá. Előtte teszkó - mutassunk már fel valamit, hogy hasznos dologra is elment az idő, nemcsak magunkra, szórakozásra. Veszel üvegtésztát a majdani kínaihoz - akár ma este is megcsináltad volna nekem. Mert tudod, hogy én olyat nem tudok, és mert szeretem.
Tudod, hogy szeretem. Tudod rólam ezt is, mert a barátnőm vagy.
Vehettünk volna mirelitet is, az sem olvadt volna ki a kocsiban odafent.
A Hegyen. A mi Hegyünkön. Miért jó a Hegy, és miért nem jó egy teázó? Mert a Hegyen sötét van. A sötétben az is kijöhet, ami világosban bent maradna. Ülünk az autóban egymás mellett, nem nézünk egymásra; úgy nem menne. A gyóntatószék sem véletlenül személytelen. Az odakint minket körülvevő feketeségbe bámulunk, amiben szikráznak az alattunk elterülő városok fényei: aranyak, színesek, kicsik és meg-megvillannak. Jó lenne most már közösen venni egy éjszakai üzemmódban is működő fényképezőgépet, mert a nálam levővel és egyikünk telefonjával sem tudjuk megörökíteni a látványt.
Vicceseket mondasz - nevetek.
Hangos vagyok, és más megbotránkozna azon, amiket mondok, de te csak mosolyogsz. Elfogadsz. Mellettünk pár méterre a Fáy Présház. Szombat este van, odabent emberek telítik a hasukat. Mi meg idekint rakjuk tele az autót azokkal a szavakkal, amik, ha majd kinyitjuk az ajtókat, úgy szállnak fel a jéghideg, éjszakai égbe, hogy soha senki ne találja meg őket többé. Talán csillagok lesznek belőlük.
És ez a történet befejezetlen marad.
"Talán egy szó/éppen elég, ami bánt
a világ egy másik oldalán/ott van a szívem is
messzire ment a mától/olyan messze, olyan távol..." - Áldó Ágnes
******************************
Valamikor ősszel kipróbáltam egy új illatot. Először szokatlan volt magamon, aztán hamar összesimultunk és még alvás közben is szeretem magamon érezni. Szeretem, ahogy minden ruhámból, tárgyamból árad. A hajamból, párnámból is. Éjjel fordulok egyet, és félálomban megérzem, hogy körbeleng. Kapaszkodok belé. Hozzászoktam, hogy van, hogy most már ez van, és nem hiányzott a többi, korábban használt parfüm. Észrevétlenül kúszott be még talán a bőröm alá is. Szexi. Sötét. Tolakodó. Rámenős. Nem ereszt. Vagy én nem eresztem? Ki tudja.
Az egyetlen, ami zavar vele kapcsolatban, hogy fekete az üvege, és nem látom, mennyi van még benne. Hogy mi van benne. A többinek látom a színét, ennek nem. Érte nyúlok naponta többször is, és ad magából valamennyit, aztán csúfondárosan rám vigyorog és azt mondja: "Kellek megint, mi? Úgy tapadok rád, hogy le se tudsz mosni. Nem is akarsz. Eggyé váltunk. De nem engedem, hogy teljesen kiismerj. Titkom van. Aztán majd ha én mondom, hogy ennyi volt, egy cseppet se kapsz többet, mi lesz akkor?"
Aztán pár napja gondoltam egyet, vissza akartam egy kicsit térni az egyik régebbire, ami már évek óta mindig volt itthon, az volt az "én vagyok illat". És úgy taszítottuk el egymást, mintha soha nem is bírtam volna használni. Így járt a többi is a polcon; egyiket sem tudom elviselni magamon, csak ezt az egyet, ez viszont őrülten hiányzik, ha nem érzem. Kell, mint a levegő. Először megijedtem, hogyan okozhat valami ilyen "függőséget". Utána vettem belőle újabb két üveggel, nehogy valahogyan nélküle maradjak és minden hónapban veszek majd egy újabbat arra az esetre, ha megszüntetik majd.
Aztán rájöttem, hogy mi, emberek is parfümök vagyunk. És mi van, ha minket vonnak ki a forgalomból? Vagy mi tesszük ezt saját magunkkal?
******************************
Állok a hajóállomáson és bámulom a Dunát, senki nincs a közelben. Olyan gyönyörű és elvarázsolt az egész. A narancs-arany sugarak lángra lobbantják a folyót. Lehet, hogy engem is. Kacsák fodrozzák a vizet, sirályok szállnak a levegőben. Egy fekete macska oson a parton kövek közt; nem tudom lefényképezni, gyorsabb nálam.
Hajók, gépek, óriási monstrumok - a valóságban és a vízben tükröződve is, valószerűtlen, groteszk képződményeket hozva így létre. Valaki azt mondta - pontosabban mondogatja folyamatosan -, hogy nem ebből a világból vagyok való. Nem tudom én sem, hogy igazából melyikből, de itt most jól érzem magam. Érzek valami megfogalmazhatatlan hiányt, de próbálok nem figyelni rá; hónapok óta megvolt a késztetés, hogy valami miatt idejöjjek, hát most megtettem. Nem jövök rá, miért kellett - valami "nagyobb" dolgot vártam, bár kétségtelen, hogy ez az egész itt most egy csoda. Olyan szép volt az egész napom, és ez rajta a korona.
Láttam a holdat, a napot az égen - szól a fülembe nem is olyan halkan a dallam, és döbbenten veszem észre: a híd korlátjára hanyatló, búcsúzó nap még ragyog, de az út melletti fa fölött - csupasz ágai egyikén a szörnyű halált halt galambbal - már ott lebeg a hófehér, karcsú kifli. Hirtelen nagyon hideg lesz, és egyre sötétebb. Úgy érzem, valami nincs a helyén. Szomorú vagyok. Maradni szeretnék még, hátha... hátha megtörténik. De muszáj mennem. Igen, innen is. Gyerünk, menekülj.
Sietve a buszhoz indulok, még vásárolnom kell valahol, mielőtt hazamegyek. Rég közlekedtem a százkilencvenhatossal, rossz helyen szállok le, ahová akartam, oda már nem tudok így eljutni. Akkor irány a távolsági busz - ami pont mellettem húz el, pont két perccel azelőtt, hogy a megállójába érnék. Egy órát fogok várni a következőre. Egy órát. Ennyivel többet maradhattam volna a hajóállomáson.
Ennyivel többet kellett volna ott maradnom. És várnom.
De mire?
******************************
Álmos hétfő reggel. Kócosan állok az adventi naptárak előtt, és a soron következő, ötös számú zsákocskákba megpróbálok belegyömöszölni egy-egy Vitorlás szeletet. És akkor hirtelen, hangtalanul, megjelenik mellettem az egyik naptár tulajdonosa. Megütközve néz rám, nem szól semmit, csak továbbmegy a konyhába, ahová utána indulok. Ül az asztalnál, a szeme ragyog a könnytől, ami még nem gördült lefelé az arcán.
"Nincs csoda..." - suttogja maga elé.
Lebuktam.
Csak később jutott eszembe, hogy azt kellett volna mondanom: nem éppen betettem, hanem ki akartam venni a csokit. Mert nekem nincs ilyen naptáram. Irigy voltam, kísértésbe estem és el akartam csórni, de megbántam, nem bontottam ki, tessék, visszaadom; Inkább hitt volna lopósnak. Valaki ma ráébredt, hogy nincs csoda.
Én nem vagyok csoda.
A csoda nem én vagyok.
Én nem csoda vagyok.
Nem én vagyok a csoda.
És velem kapcsolatban erre előbb vagy utóbb, de mindenki rájön.
