Valahogy olyan... gyönyörű ez a kora őszi nap. Nem boldog, de gyönyörű. Más ma minden, furcsa és misztikus. Nem akarom tudatosítani magamban, hogy mitől. Lehet, hogy nem is tudom pontosan - vagy csak nem akarom tudni. Ki gondolta volna, hogy a "nem mondom meg senkinek" mágiájának felnőttként is van varázsa.
Nos, mindent lehet fokozni - még magamnak sem árulom el.
Van a levegőben valami titokzatos módon belekerült... csókféleség. Olyan íze van, mint egy hideg, édes nektarinnak.
Ha van őszirózsa, őszicsóknak is kell lennie.
Ma szeretnék szép lenni. Azt akarom, hogyha kimegyek az utcára, az ősz halkan füttyentsen egyet és úgy akarjon hozzám érni, mint még senkihez, amikor színesedő falevelei remegve engedik el sóhajtására az ágakat.
Tehát arcomra festem a színeit, de előtte még hajat mosok és felveszek valami csinosat.
A legelső, igazi iskolai hét második napja Ákosnak, egy borongósan induló, de napossá szelídülő kedd. Ideje, hogy elinduljak érte. Napok óta sakk-lázban ég; a nővére után végre ő is tanulhatja, bár a testvér által hazahozott tudomány birtokában már eddig is foglalkozott vele.
Most azonban már élesben megy a dolog, hivatalos és komoly: benne van az órarendjében. Neki is kell egy saját sakk-készlet, ami csak az övé ("de Anya, ne legyen mágneses!"), amit naponta hússzor ki-be pakolhat, rakosgathat, és gyötörhet mindenkit, hogy játsszon vele.
Tanítás után irány a helyi csiribiri-árus, hála a Magasságosnak, van nála ilyen portéka. Csak mágneses van, jó lesz így is? Persze, hogy jó, micsoda kérdés!
Itthon az az első dolga, hogy kibontsa.
Érzem, nincs jól, kapkodja a levegőt. Másnapra már beteg lesz, de nem foglalkozik a rosszulléttel, hiszen megvan a kincs.
Nincs mese, sakkoznom kell(ene). Nem lehet mindig elutasítani azzal, hogy nem tudok.
Pedig nem tudok, de szerencsére ez a legkevésbé sem érdekli. Majd kiokít.
Felállítja a figurákat, ülök vele szemben a kicsi, műanyag tábla másik felén talpig sminkben (aminek szükségességét végül ráfogom az aznap esti szülői értekezletre).
Lép, utána én is, majd újra, de persze sosem csinálom jól. Szépek ezek a sakkfigurák, jó megfogni őket, csak éppen értelme nincs annak, amit teszek. Türelmesen magyaráz, nem, úgy nem lehet. Bezzeg neki mindent lehet, úgy tűnik; egyik bábum tűnik el a másik után a színről, diadalmasan rázogatja őket a zacskóban, amibe eredetileg a kínai gyárban kerültek bele, de most már a harcban elvérzettek hamvvedre. Neki még mindegyik megvan a fekete-fehér csatamezőn.
Szerintem csal is egy kicsit, megtehetné. Csapdákat állít nekem, csőbe húz. Gyűlnek a hullák. Néha kérdezek, de egyre inkább nem tudok figyelni. Nem értem ezt a játékot, és lélekben átkalandozok egy másik dimenzióba.
Meg kellene tanulni. Milyen nő az, akivel nem lehet sakkozni? Se ez, se kártya; unalmas vagyok. Butának érzem magam.
Amikor a seregem újabb tagja esik áldozatul a tudatlanságomnak és a teljesen másfelé járó gondolataimnak, kicsúszik a számon egy halk "ezt most miért?".
Megsajnál, vissza akarja tenni a leütött figurámat a táblára, de tiltakozom, nincs rá szükség. Tudok veszíteni.
-De, Anya, visszateszem. Látom, hogy szomorú vagy miatta.
Rámosolygok, és hirtelen mindegyik, még játékban levő gyalogot, királyt, királynőt, bástyát meg társaikat, az övéket is, össze-vissza tologatom egymás mellé, amíg teljesen el nem vegyülnek. Olyan az egész, mint egy bál, táncolnak, beszélgetnek, tolonganak a kockás "márványpadlón" és nem ütik le egymást. Mindegyik Úr csak azt a Hölgyet akarja felkérni, akiért a szíve dobog, a többire rá se néz; azok meg legyezőjük mögé bújva úgy tesznek, mintha nem vennék észre az epekedő pillantásokat. Pedig erre vártak egész nap, vagy amióta elkészültek egy távoli futószalagon mindannyian. Igen, egy átlátszó nejlontasakban egy összecsukható, olcsó sakktábla belsejében ez volt minden vágyuk. Ebben a pillanatban eljött az ő idejük.
És magasról tesznek az elvárt rendre; hogy ki, mikor, hányat és hova léphet(ne). Nem lépegetnek kimérten, meggondoltan. Futnak, rohannak, keringőznek, libbennek és lebegnek a föld felett huszonöt centivel. Senki nem mondja most nekik, hogy "ezt így, neked nem lehet".
Néha hadd lehessen már úgy is, ahogy nem szabad. Ahogy én akarom. Csak egy kicsit.
Majd a többi napon, amin nem ül varázslat és nincs titkos, belül megmagyarázhatatlanul simogató aranyköd, nem nyúlok hozzájuk és azt teszik, amit tenniük kell.
Mert a szabály az szabály.
Mesterem hangosan kacag, tetszik neki a lázadás.
Egy nő, aki nem tud sakkozni, legalább nevettetni tudjon.
Megszólal a fejemben a sakk-programhoz használt lelkesítő dalocska:
"Cikk cakk sakk, zakatol az agy, pár jó lépés és győztes vagy."
Vagy nem.
Nem mindenki születik győzelemre.
