Késő este.
Megtörténik a bejelentés nekem és a nővérének, hogy mozog az egyik foga. És hogy mi ennek biztosan örülünk, mert emiatt egy ideig ő nem tud beatboxolni. Neeeem, dehogy örülünk. Sajnáljuk.
Elmondásából leszűröm, hogy már csak a Szentlélek tartja azt a tejfogat – arra biztatom, hogy akkor szedje ki. Elutasítja a lehetőséget, de kis idő múlva megjelenik, diadalmasan mutatva kezében a cseppnyi, hófehér darabot. Nézegeti, jön megy-vele, látszik, hogy nem találja a helyét. A sajátját, de a fogét se. Hova tegye?
Arra jut, hogy beteszi a párnája alá. Nem azért, hogy várna valamit, tudom én. 11 éves lesz ebben a hónapban, majdnem olyan magas, mint én. Nem mindegy, hogy áll a haja, és fontos, hogy melyik kockás inge melyik pólójához illik. Pasitusfürdő kell neki. Egy szó, mint száz: majdnem-férfiak nem hisznek fogtündérekben és egyéb balgaságokban.
Pár perc múlva, már lefekvéshez készülődve, zaklatottan kerül elő.
Eltűnt a rágószerv a párna alól.
Ritával nevetünk, próbáljuk viccel elütni a dolgot: azt mondom, biztos már el is vitte a fogtündér.
De nem nevet velünk. Magából kikelve, idegesen magyarázza, hogy már máskor is tűntek el dolgok a párnája alól.
- ...és amikor betettem oda az egyik füzetemet, HOLNAPRA eltűnt!
A füzet eltűnt még régen, a fog most, a könnyek viszont megjelentek.
Halkan megjegyzem, hogy nem „holnapra”, hanem „másnapra”, de rögtön meg is bánom. Összeszorul a szívem. Tudom, hogy nem könnyű egy másik világban élni, elveszve lenni a tegnapban, mában, holnaputánban, évszakokban és hónapokban is, csakúgy, mint szinte mindenben, ami körülvesz - időbe telik felvenni a világ által elvárt ritmust, gondolkodást, viselkedést. Felnőtt korára neki is sikerül majd, addigra megtanulja álcázni magát. Megtanítom.
Most viszont – groteszk módon – MOST van.
Tisztában vagyok vele, hogy nemcsak a fog a baj. A naponta rá zúduló feladatok halmaza, a bezártság, a feszültség, amit felfog, amit érez. Egy felnőttnek is sok… Eszembe jut a délután. Hogy futott végig rajtam a jeges rémület, amikor ebéd után közölte, hogy fázik és lefekszik. Amíg aludt, a homlokát tapogattam. Alig vártam, hogy felébredjen, és akkor lázat mértem, kérdezgettem, hogy van. Nem értette, mi bajom, miért vizsgálgatom – ő csak fáradt volt. Nem érti, mi a bajom, csak érzi talán, hogy félek, és hogy őket is féltem. Hogy a világ nem a normális medrében folyik. Mi pedig benne vagyunk a világban, bármennyire is távol tőle – máskor is.
Kérem, hogy ellenőrizze még egyszer a párna alatt. Elmegy. Visszajön. Ismét a foggal, és derűs arccal.
Szent Apollónia bizonyára nagyon jól szórakozik rajtunk – most és mindörökké (amen).
Az új feladat az eddigi történésekből levonva a tanulságot: másik helyet keresni a fognak.
Végül a tévé tetején köt ki, csak úgy, simán. Mint műtárgy egy hevenyészett posztamensen. Itt lesz addig, amíg… A kimondatlan gondolat ott sűrűsödik a levegőben.
Igen. Amíg érte nem jön a fogtündér. Akivel eddig mi nem sokat törődtünk. Olyan volt számunkra, mint a feleségével a 60. házassági évfordulóját megért paraszt bácsinak a Valentin nap.
De most nem „eddig” van. Most majd jönni fog, mert egy kiesett fog lesz az indok a csodára. Amire most szükség van.
Ha elviszi, vajon hagy a helyén őrcédulát? Úgy lenne a szabályos. Talán a mozgatási naplóba is bejegyzi.
Reggel.
Későn ébredek, ráadásul csak a zuhany alatt, hajmosás közben jut eszembe, hogy hát van valami feladat. Szerencsére a gyerekek alszanak, remélem még legalább negyedóráig.
Nyújtózkodom a kamraajtónál, hogy elérjem a Titkos Ajándékok Helyét, amit csak én ismerek. A hajamból csöpög a víz, leesik rólam a törölköző, elkapom, mielőtt földet érne.
Micsoda erkölcstelen fogtündér.
Pár perccel később már a napsütésben úszó szobában ülök az ágyon, elégedetten szemlélve az eltűnt fog helyén díszelgő lapos, mini biliárdot rejtő dobozt a tévé tetején. Az egyik születésnapi ajándéka lett volna április huszonnegyedikén, most azonban megvámolta a készletet a kihullott rágószervekkel bizniszelő csodás lény.
Gyakorlom a „jé, vajon hogy került oda…?” arckifejezést. Nem is hiába – megjelenik az ajtóban a célszemély.
Döbbenten mered a mélyen, legbelül remélt, és a reményeit túlszárnyaló meglepetésre.
Én nem is sejtem, hogy került oda, most jövök a fürdőszobából. Bambán nézek rá, megvonom a vállam. A testvére főleg nem tudja, alig ébredt fel, álmosan pislog az éppen zajló eseményekre, aztán egy mindentudó mosolyt küld felém.
Ákos a kezébe fogja a dobozt, nem igazán hiszi el az egészet.
„Ami eddig vicc volt, az most mégsem vicc...” - motyogja, majd hozzáteszi: „...szép fog volt.” Mert nyilván egy fekete, lyukas darabért nem járna ilyesmi. Csak mondjuk talán egy buborékfújó, de arról úgy döntöttem az előbb a kamránál, hogy jó lesz húsvétra a csokik mellé.
Most valami nagyobb dolog kellett, igen. Egy majdnem-férfinek kellett bebizonyítani, hogy vannak csodák. Gondok, bajok, terhek és korlátozások közepette is. Mindig lesznek, csak jóval később majd más fog neki ezekről gondoskodni.
Rita őt figyelve - még mindig álmosan - végigtapogatja a nyelvével a fogsorát: „vajon nekem van még tejfogam?”
Közben Ákos már a padlóra telepedve, óvatosan, áhítattal bontogatja a kincset.
Ragyog rá a nap. Belőle is.
