A zajok fáradtak voltak. A víz
hideg. Az ember merülése
furcsa volt. Csak az lebegett,
ami összeszedte a képzelet
tünetét. A kapaszkodás elcsúszott,
s beverte fejét a gondolat kövén.
A test görcsös színe szikla-szép:
szürke nyár. A száj szélén, mint a
nyál, szó hallja a visszavert
csöndet. Az egészből az nehéz,
ami könnyebb. Úgy maradni, ahogy
a szív megállni kész mozdulata.
Még kinyújtani valaki felé és
összehúzni, amiből másképp semmi
sem maradna.
Ez történt, míg megetettem a
csillagokat. Tekintetem tört, lelkemre
épült a sok szilánk. Megbeszéltem
magamban, amit kimondott a
világ.
