Tegnap volt anyám hetvenkettő – áldja meg
az Isten. Otthona otthon – Szent Katalin –
szívemből szakad le. Ma augusztus húszra
gyűltek, anyám is szavalt – Szent István –
éljen a magyar. Kint a körtefán átforgott
a nap, Zsuzsa néni a lábára nézett, János
fejből mondta, amit tudott, lehetett.
Másodszor gyermekek, kiket elhagyott a
felnevelt szülő. Ültek és remegtek, míg a
vénülő idő labdákkal dobálta a
kerekesszéket, a botot. Ki tudja, mit
értettek? Mit hagyott meg a foncsor, az
üveg hátára hímzett olykor.
A legszebb szavakkal szeretnék édesanyám
tükre lenni. Ha rám tekint megálljon a
mozgás. Csak a szív sejtését lehessen hallani,
mint befagyott tavakban az életvisszafojtás –
legyen bár méteres a kéreg, ha rám tekint:
szívből nevezzen gyermekének.
Gyermekének – hallod ezt a szót – válaszd
el és add össze – Ő már akkor mondta:
csak az elfelejtett lélek hamis a szeretet
előtt.
