Még éjjel van, még nyugodtan
őrizhetem a lelked. A tompa
élű nagy, bús telkek bezárt
szögét vigyázza szívem kulcsra
zárt világa. S te benne alszol
minden szobában, hol a falak
felé, hol háton, hol hason, de
mindig úgy, hogy ne érj túl
magadon. Egy körbe zárva,
mint a csillagrendszerek a
benned élő ébredés előtt, a
fénnyel átszűrt súlytalanság
világa kering. Itt születik meg
a holnap, minek magvát az
álmok árterein engeded alá,
s én visszatartott lélegzettel
készülök az első virág rostjain
keresztül újból beléd szeretni.
