Hallom a hangod. Beszélem a
nyelved. A koszból szürreális
képet festek: ecset, paletta,
vászon – minden árnyék.
Összetéveszt a tér, s engem
fénynek gondol. Haraggal
leugrom az ötödikről, a cigim
parazsa még szívja magát, míg
én kikönyöklöm a borzalmas
zuhanás szagát. Izzadok nyitott
szemem álmain, a belső világ
térképeit leönti a sör,
összemosódik minden: a valami
a valamiből. Öklendezem, a
testem rángásait a fák csúcsaira
viszi a szél. Karcolják a hideg
éjszakát, s retteg, ami bennem
még él.
