És fent ülök. És néha látlak.
Eltűnődöm azon, mit várnak
a hajlatok, az egyenesek, hogyan
írják a kettesek a hármat, és
miért nincs neve valaminek,
amit ide bezártak. Eltűnődöm,
vagy inkább álmodom. Foltok
jelennek meg ilyenkor a szívem
gyökerén, keresztül zárt kiáltások,
amikbe én vagyok a fog, a száj, de
a hang mégsem belőlem kiabál.
Önmagammal szemben élek,
eltört régen a kapu dereka. S
látom, már mindennek és
mindenkinek förtelmes otthona.
