Már van egy nap. Most született.
Falhoz áll és kezet emel, magvas
színű benne a kirakós, és össze-
vissza beszéli el önmagát. Zajt
csökkent, az új öröklét sistergős
hangját, amit szikráztat a
végtelen kövén egy felhős szemű
zöld szemafor. És közben ring
balról jobbra át, a forgó világ
tengelyét készíti fel a változások
közötti szépre.
Odaérünk mellé ketten, és a
kezéből széles mosolyokat húz
ki valami elengedhetetlen. Tartja
őket, miközben gyorsul és hevül
a teremtés láza, és folyamatosan
látva újra és újra felkacag. S a
rezgések hulláma, mint az áradat,
kifesti a napot és érzem: veled itt
is boldog vagyok.
