Néha nehéz elhinni, hogy távol vagy.
Egy poharat tölteni meg. A víz
túlcsordúl a pohárszélen, mert minden
pillanatban várlak. Otthagyom az egészet
és szomjan az álmokkal teli időbe sürgetem
lelkem. Testem, mint különös révész
emlékek zajáért hallgatja a világ csöndjét.
Összehúzódom, bőröm pigment-sötét,
áttetsző, ha lefekszik mellém az éjszaka.
Megrettenve hiányod súlya alatt várlak
haza. Testtartás nélkül: mire megjössz az
eltűnő érhálózat küszöbén találsz engem,
amikor a szív a csillagokba pumpál minden
elnyűtt, kitalált szót a szerelemben. S ha
késel, neked kell várnod, szeretned, míg
hozzád visszatalálok. Ez nem reménytelen,
nem túlcsorduló pohár. Lelked a
közelemben ma már légzés, benntartott
élet, amíg szerethetlek téged.
