Egyszer hozzád és neked. Aztán
tovább az életet jelentő skálákon
át, fel a hangokon, mint gyermek,
ki tanulja anyja szavát.
Hadd mondjam el, hogyan telik
ebben a szobában az idő. A falak
csúcsain a tető, átszabja egy másik
fal, el nem érem, alattam kő, így
élem az életem.
Magasra vágyom, de csupán a
szándék növekedett tovább, én
átélem egy forgó pipaszáron,
amit hagyott a közöny, amihez oly
sokszor már nincsen közöm.
Erősnek kell lenned, mert mint az
út szívemet megosztom, ha két
partján állva az üvegcserepek
hangját nem oldod föl bennem,
egyszercsak minden irány: te
leszel az egyetlen.
