Hogy puffog! Rohan utána a
levegő, és valahol messze
aranyos kökörcsin támogat
ki a földből néhány másik
virágot és nevetve össze-
néznek. Zajlik, de nem jeges
pusztaságról reccsen a fülbe,
a méz hangja ez, ahogy eléri
édes ízét és lehűl tőle a
tenger. Úgy hiszem, ölelése
és szerelme, ha érint – leírja
végrendeletét a nap, és nem
takarja soha többet el a
csillagokat. És álmodom –
leveszi az égről önmagát és
akit szeret, mert számon
tartja a milliót, és
napsugarakkal adja vissza az
eget. Ott áll, túl erős és
védtelen: a legszebb sziluett!
