Van a szürkeség. A szürke vonal,
aminek teste víz. Mint élők között
a fényfonal, a láthatatlan
magasság, ami kiterítve éri meg
hosszan a hosszát. Előtte állsz, és
látod, növekszik az idő. A fák túlsó
oldalán séta a nyár, de itt még
száraz az ág. Kihordott, vízbefulladt
lépés: gyűlt és lengő szívroham.
A csillogó felszín hozta eléd, mint
kutya a kölykét, boldogan.
Miről álmodsz? Tudni akarja. S a
válaszokból csöndes fodrokat
készít. Apró, áttetsző mélységek
hulláma szépít, s magasság, amikre
zendül, hogy szeretni fogsz, mert
így tartja a lélek azt, amit látsz.
