Mintha a legkönnyebb csönd lenne
szomjúságom. Zavart fénnyel
öltözöm és próbálok testhajlásban
derék maradni. Az árnyék elrejt, a
fényben nem látszom. E két ütközet
között utamra hajlik millió lábnyom.
Az enyém az, amelyiket kikerülik.
Évek óta ugyanaz a mélysége. Bele
nem lép senki, és sarkán még mindig
forog a Föld. Egy darab föld, ami
régen sár volt, ma már szikár alom.
Ráfekszik életem, ráhajtom fejem.
S tömény nyugalommal hallgatom,
ahogy a semmi benne megterem.
