Mozog a kezem, papírlapot itat a szó.
Karcos vonalak megapolisza épül a
hajnalt derengő hidegben. Kint néhány
betonoszlop összeesett, s a szél most
kötést delegál rájuk hóból, de az árok
szürke. Partjait feni a fehér, de középen
az élettelen kígyó pikkelyén nem marad
meg.
Magam mögé nézek, a szekrényajtó
elsodorta utolsó mozdulatát, most
akadt ki a feszült csöndből. A tévé
híreket mond magának és hangerőből
térképet rajzol, amire rádől a szobának
minden sarka. Itt jártál, megdöbben
bennem az újhold, vékony alakja kávém
fölé néz, cigifüst szúrja színét.
Belekortyolok, dermedt íz szalad szájam
ívén, a cukor jelenlétét elfedi a pohár
hűvöse. Keresztmetszetét szemem
ágyasaként jegyzem. Elindulok, két
lépésben elfárad az idő. Próbálom
magamból kihasítani a mai napot. Apró
forgácsként tűnnek el a csillagok, köd
lehel tanyát az égre, két kitárt kaput
rejt vékony sűrűjébe a napsugár. Arra
nézek és földdel fedem lelkem nyomát.
Érzem melegét, gondos köntösét,
fiatalodom, mert öregszem. A nap tüzét
állja lelkem és hív, mint gyermek az anyját,
miközben az árnyék kijátssza az idő
menthetetlen múlását.
