Miért kell neked annyi világ s én
sosem. A vonzás körmét kaparja
le a festék, és én túl gyorsan
öltözöm vissza,át, hogy még
több legyen, amiben elveszítlek.
Ezerszer ennyi álom is elég a
szívben. Kifogyhatatlan kohóját
lehűti a test, mikor a veszélyes
valóság öregen önmaga mögé
kerül. Árnyék támaszt. Tűri, ha
túl erősen gondolok rád, ha
mindenből kivonlak, és ha a
szárazság nevez bennem
egyetlen ihatónak. Ha idáig
érek, mindig zaj vagyok.
Kivont, szép, fehér fény a
feketéből. Mintha mögötted
állnék, oly szorosan, hogy már
nem lehetek árnyék.
