Elégtem karod alatt. Bújtam,
s mezőre tért szívem, hol harmat
lengte át a reggelt, s tört fények
csilláma szó szűkét oldotta belém.
Hangtalan lebegtem, nem hajolt
a fű, csak a szél szirén énekének
esdekelve. Én fölöttük szálltam
néma énekem szívén, ami bennem
tőled egésszé törte a szerelmet,
s nem álommá engedte át,
s nem valóság lepte meg:
létezésed volt, ami kitöltötte az
életemet. Hogy szeretlek tovább?
Hagyd, a kincseimmel magam
kárhozom. Nem tört elég varázs
ahhoz, s én tőled nem távozom.
