Fehér, hosszú nyakát ejti szépen.
Ha tudná, hogy a szívem remeg!
Itt ülök mellette kibékülten:
igen, talán én is szerethetek,
mert dalol belőle fennen valami,
akár az órából a poros idő.
Ereimben a szív atomjai
összeállnak a semmiből.
Úgy nézek rá – látom, elszalad az út –
minden szép, nem ígér többet.
Lopva nézem arcát, a szomorút,
hová Isten lelkéből csillagok ütköznek.
Apró, milliárd-szirmok, fényutak
keringenek arcának negatív csöndjén.
Mérhetetlen sebességgel kutat
a lágy ívek összezárt gerincén.
Aztán rám tekint. Mintha évek óta
erre készült volna bennem a kín –
megállni, mint az ingaóra
az elfelejtett szelídség élő korlátain.
