A hiábavalóságok szépek. Kiöntik
az ember lelkét és szívét. S mint
az esőből kiázott utcaképek, vaksi,
sötét ablakokra esnek szét, amik
mögött a test, mintha élne.
Szenvedéllyel veszi fel poharát,
benne az üres, fakó csillogás és
kiissza belőle önmagát a
szomjúság. Aztán nehéz teherrel
visszafekszik, eldöntve a világot
egy másik arcra, s álomból álomba
át könnyűnek akarja lélegzetét.
Vagy egyszerűen semminek, a
törvényt megszegve szeretne
boldog lenni. Egyedül, egésznek
egy másik bolygóra menni.
