Hogy ülhetnék, állva didergek, s várlak.
Az ajtó küszöbét, mint megsebzett
vadállat őrzöm.
A Holdban lelek csak nyugalmat,
az esti csönd káprázatában,
amikor előjön az utca, s
önmagára lép. Hosszan hallgatja,
hogyan épül a mozdulatlanságból
feléd. Hozzám vezet, nem túlzásokkal
szédít, a fák árnyéka árnyék, nem az
ágakon ül a csillag. Azért, hogy ne félj,
s tudd milyen a messzeség, amit két
szív magának találhat.
Várlak, szinte szédülök, s ha itt leszel
talán meg is halok. Karjaidban szétszed
szíved, s egyetlen szerelem vagyok.
