Így maradtam. A pózok utánozhatatlan
változatában, amiről görcs ír néhány
mosolyt az arcra. A feledés tündöklése,
sarca, mint édes tünemény csorog le
szájam szélén. Szemem néhány
ostoba fényt keres, amiből a tárgyak
élét kivehetném, hogy meghatározzam
lelkem összetört koporsóját. Engedd
el magad – súgja az összkép. Hagyom
hogy hideg legyen, a leheletem
anyagát gyűröm összébb, a levegő
fodraiban ágyam nyers hangját
töri szét a valóság: kimerevített
csönd, s én nem alszom át.
