Na, kedves olvasó és ti szendergő gyermekek, kik félálomban már, útra készen, de mégis éberen a szépre, hallgassátok meg történetemet, amit úgy mondok el, ahogy megtörtént. Mert bizony nekem sem apám, sem anyám, de az igazságot és a jóságot úgy megszerettem nélkülük is, mint kovács a vasát, miből csodákat művel.
Tízéves korom előttről csak annyit mondanék, hogy több helyen jártam én, mint a nagy utazók és felfedezők, kik néha nevet adtak annak a helynek, ahol éppen jártak, mert nem tudták hol vannak. Így jártam én is, persze nem a világot, hanem a Belsevölgyi tanyák sorát, s jó felfedező módjára én is nevekkel áldottam őket, mikor visszaadtak az árvák közé, hogy ismét kipostázzanak egy újabb helyre. Sziporkázó neveket adtam, mert mindezek ellenére boldogan ünnepeltem minden napot, s jó felfogásom csak úgy lövöldözte a szebbnél szebb neveket: Éden szagú, Nyomott Lámpás, Csodás határ… stb., mindig az ottlétem legszebb pillanatából emelkedett ki a név, s forrt össze életemmel. De a legszebb mindközül, s az utolsó is, a Rézálom nevezetű hely volt, ahová éjszaka vittek, selymes sötétben a nyári napok egyikén.
Csomagom és jó magam oly kevéske volt, hogy egy jól megtermett ember gyomrában is elfértünk volna, de most is a megszokott szekéren vittek, aminek tatjában, merthogy képzeletemben hajó volt – hisz felfedező volnék – kényelmesen elfértünk, s mellénk még befért a csillagos éjszaka is, meg egy-két kóbor üstökös, kik állandóan siettek, így csak rövid ideig utaztak velünk. A hajózás a cél felé így sikerült mindig rövidre, mert az álomban, s ezt tapasztalatból mondom, csak úgy röpül az idő.
Odaérve szegény öregek fogadtak. Hogy minek kellettem én nekik, hisz fáradt öregségük mellé biztosan nem hiányzott egy izgága ifjú, de másnap, még hajnalban kiderült, miért is kértek el a jó Istentől engem. Az öreg apó, ki fénykorában rézedények készítésével foglalkozott, ébresztésem után, reggeli nélkül (meg is haragudott rögtön rá a gyomrom, s korogva kijelentette, hogy ezek után ő nem hajlandó jóba lenni vele), a ház takarásában lévő alacsony épülethez vitt, amiben féltett kincseit tárolta, de öregsége annyira megkoptatta már egészségét, hogy nem volt képes tisztán tartani őket. Ezek a kincsek furábbnál furább formájú rézedények voltak, s az apó kijelentette, hogy délre mindnek ragyognia kell.
Hozzá is láttam rögtön a munkához, mert amivel megbíznak, azt én tűzön-vízen át teljesítem, s azonnal el is gondoltam, hogyha a szemem világát elveszíteném, akkor bizony ütögetéssel határoznám meg az edények helyét, s nyelvemmel tisztaságuk. Efféle gondolatokkal mulattam az időt, míg erős és gyengéd mozdulatokkal végeztem dolgom, amiben nagy segítség volt magasságom, mert ilyen nyúlánk gyermek voltam én, persze nem túlságosan, tíz évesnek magas, tizenegynek kicsi, a lényeg, hogy vékony, mint a fűszál. És itt bepótolnám egyik mulasztásom, merthogy a nevem is ez: Fűszál. Mire az apó léptei ismét visszatértek már gondtalanul üldögéltem, s az ebéd sokszínűségét és bőségét latolgattam. Amikor kitárta az ajtót, bizony könny ült szemébe, mert a nap fényei csak úgy csillogtak a tisztára törölt edényeken. Az első percben történt ez, míg a másodikban összeráncolt szemöldöke szinte átszúrta mosolyomat, amit az ő boldogsága ültetett arcomra, s nagy léptekkel és előre mutató karral megindult felém, de végül is balra tért, ahol a legnagyobb rézedény volt. S most be kell vallanom derekasan, oly magas falai voltak, hogy a belsejéhez sehogy sem tudtam hozzá férni, de az öreg apó, mivel nem görnyedt még annyit, észrevette, s az összes cudar világot lehozta az égből, s leterítette elém, aztán ebéd nélkül, mire a gyomrom háborút hirdetett, bezavart a házba.
Nem ilyen gyerek vagyok én, gondoltam magamban. Nem tudtam, de még tudhatom, s lelkemre mondom, olyan tettvágy kelt bennem, ami száz férfinak is elég lett volna. Tervem szerint kilopakodtam az öregek szobája mellett, miben éjjeli hangok csendültek, szuszogás és horkolás. S itt meg kell mondanom, hogy a drága bendőm majdnem elárult, mert akkorát akart kiáltani rájuk a vacsoráért, hogy két percen keresztül kellett rimánkodnom, és megígérni mellé még száz sült kacsát mire lemondott szándékáról. Holnap reggel minden rendben lesz – nyugtattam – kilopakodom, megtisztítom akárhogyan is, s az öreg hálája jeléül száz kacsát vágat. Minden gond nélkül eljutottam a célhoz, ám a fejvakaráson kívül semmisem jutott eszembe, s nehezítette a dolgot, hogy ezek a fránya ugráló bárányok egyre többen voltak, el-elveszítettem a valóság fonalát, míg végül beugrott. Hát ez az: ugrás, a mindenit! Hátrahőköltem, mint a bika, s rövid futás után akkorát ugrottam, hogy irányítanom kellett az esést, bele a rézedény közepébe, de meglepetésemre nem álltam meg, hanem csúsztam tovább és tovább, oly sokáig, hogy talán el is aludtam közben, míg egy sivatagba nem pottyantam.
Fránya egy világ ez… böktem meg a kalapom, hű társamat, ki soha nem hagyta még el a fejem hosszú időre. Meleg volt, mint a… na, ezt a szót nem ismerem, és ezért közzé tenni sem tudom, a lényeg, hogy vetkőznöm kellett még abból a kevésből is, ami rajtam volt. Útnak indultam, mert mit tehettem volna, nem én akartam lenni a sült kacsa, úgy tűnik félre értettek valamit odafönt. Mendegélésem alatt bosszankodva mértem föl, hogy ez a helyzet egy felfedezőnek kedvez, de egy hajós kapitánynak szörnyen kellemetlen, s ezért sivatagi kalandornak neveztem ki magam, ki a sivatagban született forró homokból. Így könnyebb volt az út, s gyorsabban is hagytam magam mögött. Estére, de fáradt voltam, azt a mindenit! Már csak anyámra tudtam gondolni, hogy jó meleg ölében elaludjak, s meg is tettem, ahogy az első csillag megpillantott.
A reggel jövés-menésre keltem, körülöttem számtalan árus kínálta portékáját hűs, árnyat adó sátra alatt. Ismét vakartam a fejem: Átaludtam magam egy másik világba, vagy még álmodom. Jobb lesz, ha kérdezek… Az első arra járót, azonnal faggatóra vontam.
– Legyen már szíves kisegíteni egy jámbor lelket. Megmondaná, hol vagyok?
Fura egy fickót fogtam magamnak – már ha fickó volt –, annyit mondhatok, mert négy keze volt és szárnyakat húzott a homokban, de szépen kérdeztem, s lehet ez bíztatta válaszadásra.
– Ez a Déli sík, s ahol most vagy: az Szarka, az utazó város.
Most már értem én, hogyan kerültek ide. Betörtek az otthonomba, míg anyácska ölében álmodtam…
Köszöntem illedelmesen és elindultam felfedezni a hosszú sorokat, s azt vettem észre, hogy árus van, edények is vannak szép számmal, de bennük nincs semmi. A semmit nem lehet eladni, ezt már én is tudom. Ezért szükségesnek tartottam az újabb információszerzést, s erre a célra ki is szemeltem egy hatszemű, de ábrándos képű, mondjuk azt, hogy férfit.
– Legyen szíves… – ez már az előbb is bejött, gondoltam. – Legyen szíves megmondani mit árul?
– Semmit. A semmit árulom, mert itt nincs semmi, csak homok, az pedig ingyen van. A homokban nem terem meg semmi. A semmit árulom.
– És a többiek is a semmit árulják?
– Igen. Nekik sincs semmi másuk, mit árulhatnának.
Ej, fránya egy világ ez, zúgott végig a fejemben ismét. De jól mértem föl, a semmit senki nem veszi, mert a semmit nem lehet eladni. Ám távolabb, hatalmas tömegre lettem figyelmes. Drága bendőm reménykedve arra vont, s úgy röpített át a társaságon, mintha én lennék az árus, ki eladni készül, s csakhamar az asztal előtt álltam, amin egy véka fű volt. No, szép. Mi vagyok én… de ha nincs más, ez is megteszi. Már éppen nyúlni akartam érte, amikor a levegőbe emelték, s hangos kiáltások közepette áruba bocsátották, s a fizetségért cserébe, kimérve, mint az aranyat, apró adagokban eladták. Nem maradt semmi. Mit kezdenek vele… igaz is!
– Mit kezdenek vele? – szólítottam meg az árust, ki megelégedve számolta a bevételt.
– Lefőzik, kurtítják meg a többi, amit ilyenkor szokás. Hol élsz te?
– Ne haragudjon tudatlanságomért, de mégis?
– Ahogy mondtam, kezelik a megfelelőképpen, s végül parfüm lesz belőle.
– Parfüm! Aztán, mire használják?
– Mivel nincs, vagy csak nagyon kevés fű van, hiánycikk – felmutatott az égre –, ezért legalább az illatát, a szép zöld fű illatát érezni akarják, s ezért készül belőle parfüm.
– De hát, ha van fű, akkor van fűmag is, amiből el lehetne szaporítani ezen a vidéken.
– Fűmag nincs! – förmedt rám egy igen félelmetes kinézetű egyén, kinek az egyik keze helyén, akkora kard volt, mint a legmagasabb fa, amit életemben másztam. S mikor rám nézett lángok lobogtak a szemében, így láthatólag muszáj volt belátnom az igazát, s továbbállnom. De fél füllel még hallottam, amint odasúgta társának:
– Sokat kérdez.
Én nagyon is kevésnek tartottam. Van fű, de fűmag nincs, akkor honnan a csudából lenne! Ahogy ezen morfondíroztam, két erős kéz ragadott meg, s aztán nem láttam mást csak a föld távolodását, mert ennek a szemtelennek is szárnyai voltak, vagy ugyanaz lehetett. Jó egy órát repült velem, majd le sem szállva teljesen egyszerűen elengedett. Megint a nagy semmi, vagy mégis! A távolban egy vékony alakot láttam, nagyon halványan, az a hatszemű biztosan rögtön kiszúrta volna, hogy barát vagy ellenség, de rohantam is arrafelé, mert nem akartam én már egyedül maradni, meg furdalta az oldalam ennek a helynek a története, s feltétlenül találnom kellett valakit, aki felvilágosít.
Közelebb érve kiderült, hogy egy bájos kislányka, egy emberi kislány, s dalából kihangzott, hogy hazafelé tart. Nem ismertem, amit énekelt, pedig szívesen segítettem volna neki, így néha felvéve a ritmust bele-bele füttyentettem, amúgy férfiasan, ahogy illik egy ilyen kis legénytől, mint én. Ő nem törődött velem, csak ment tovább, mintha ott sem lennék, s csak akkor fordult hátra, mikor éktelenül mellé lőttem a dallamot illetőleg, ilyenkor édesen mosolygott, aztán tovább. Végül egy kis házikóhoz ért, aminek az ajtaját nyitva hagyta.
Engem várnak, így van ez jól. S valóban, bent négy személyre volt terítve. Egy apa, egy anya és a kislány, na és én. Oly szelíden fogadtak, mintha a saját gyermekük lennék. Kedvesen szóltak, hellyel kínáltak és az asztalon lévő homokpogácsából rátettek egyet a tányéromra. Egy ideig furcsán néztem rájuk, de láttam, hogy milyen jó ízűen esznek, így sült kacsának képzeltem, s lenyeltem az egészet egybe. A jó ebéd után, merthogy végre ettem, s ez jó, a helyről kezdtem faggatni őket. S valahogy, így adták elő a történetet:
– Réges-régen zöld mezők terültek el, ameddig csak a szem ellátott, s még azon is túl, ki tudja meddig. Bőség nyugodott mindig a vállunkra, mindenből volt elég, s több is, ha úgy akartuk, kívánságunk egy sem volt, mert mit kívánhat az, akinek mindene meg van. De volt köztünk egy fajankó, ki állandóan dülöngélt az elégedetlenségtől, semmi nem volt neki elég, s folyton rimánkodott, meg esküdözött. Megragadott bármilyen képtelen sületlenséget, mi azzal kecsegtette, hogy vágyait teljesíti, s végül egy efféle mondás, mégis igaznak bizonyult. Azt olvasta ki belőle, hogyha elér a zöld füvek szélére, egy kis sárga dombra, s ott elmondja kívánságát, akkor teljesül. Sok éven át vándorolt, meg is öregedett, eltékozolva élete java részét mire odaért. A dombra érve elsúgta kívánságát, s az összes szép, zöld fű összegyűlt apró kupacba, s eltűnt egy másik világba.
– De, mit kívánt? – kérdeztem türelmetlenül, érezve a történet csorbaságát.
– Azt kívánta, hogy úr lehessen, de nem is akármilyen, hanem hadúr. De mivel nálunk az emberek a békét szeretik, s nem fordultak volna egymás ellen semmiért sem, így sereget is kívánt magának, kiknek parancsolhatott. Talán találkoztál már velük, furcsa kinézetű szörnyek.
– És hova lett a fű, milyen világba?
– Azt nem tudja senki sem, csak reménykedünk, hogy egyszer visszatér.
Hát, ezen a helyen, tízéves koromban értettem meg az életemet. Tudtam én, hogy különleges vagyok, s azt is, hogy hazaérek egyszer. Lekaptam a kalapomat a fejemről, hadd bámulják a csodát, amit születésem óta viselek, s amiért folyton máshová kellett költöznöm, mert sehogy sem tudták elfogadni. Ha meglátták rémülten ájultak el, vagy szitkozódva kérdezték a jó Istent, hogy mi a fene lehet. Tudtam, hogy ennek célja van, ennek itt a fejem tetején, ennek a fűcsomónak, amit hajként viselek már tíz éve.
– Visszatért!
– Vissza hát! Én hoztam el idáig.
Azzal felálltam, kimentem a sárga homokra, s rázni kezdtem a fejem, mint a rongyot. A fűmagok, mint az eső úgy záporoztak a földbe, s csodák csodája, rögtön növésnek eredt, s kis idő múlva már mindenhol az a szép, zöld fű köszöntött bennünket, ameddig a szem ellátott, s még azon is túl.
S hogy a történet teljes legyen, a szörnyek, azok a fura kinézetű idegenek, a fű jöttével mind eltűnt, mert állandóan csiklandozta a talpukat. Így a hadúr ismét egyedül maradt, bár elindult újból kívánni, de öregsége hamarabb utolérte, s valahol a szép, zöld fű között nyugalmát lelte. Mint ahogy én is nyugalmamat leltem, mert bizony innen már nem megyek sehova, esetleg ki a kertbe, ahol száz kacsa legelészik.
