Kezem mozdulatait értettem meg halovány
arcod álmában. Bőröd fényét a hold oldotta
éjszaka ejtette elém, s réme volt kezem
árnya. Próbáltam szorítani nyakad,
s belélegezni szíved, míg halálod kifakad.
Mint tűz, ami az esőtől terjed, akartam,
hogy lelked átérje a halált – élőnek
varázsolni, örök élőnek, hogy keress engem
minden életen át. Mert úgy kell az összes
jövőmnek, ami vagy, mint talált tárgyak
szemére a por, akik várják néma hangulatban
összezárva, hogy szeresse őket valaki,
valamikor. Ha most meg is öllek, mentsd át
magad! Oda adom hozzá egy vagy több
életem – szerelmedért a lelked szabad,
de mindig megtalálsz engem, mint rügy
a fákat, mint utolsó csók az ölelést – ha
csupán ember vagyok, s ez csak egy vers,
ima a szerelmedért. Ha a lélek nem is
költözik – én most megálmodom: ha te a hold
ütötte éjben valahol, valamikor, ha a kéz az én
nyakamon; ha meg is halok, nem bűnöm a
magány, csupám élcelődtem a legnemesebb
szóért, amit az élet után kitalált az Isten.
