Azon az úton járok.
Mellettem szalmaszálon
illatok szállnak, itt e régi
tájnak fordulóján, hol anyám
szedte legszebb virágait,
hogy míg gyöngyöt fűzött
esti mesékre, álmodozzanak
nekem. Cserébe szépen
adtam a csókot kezére, s ő is
adott mindig cserébe, mindig
többet, utol sohasem értem.
Azon az úton járok. Előttem
csendes éj mereng, kutyát
simogat a mozdulatlan és a
kapu halkan gyermekké tesz
megint. És szívemig teljes
zavarban csillagot gyűjtök,
keresem azt, amelyikben
édesanyám rám tekint. Félve
hagyom az utolsót, s már a
többit is visszavágyom, mert
nélküle, oly sötét lenne ezen
a világon.
Azon az úton járok. Az ajtó
fölött kopott számok, eltelt
évek magyaráznak. Görcsöt
kötök zsebkendőmre és
megmérem lázát a
hallgatásnak. Belépek,
türelmetlen emlékek közt
anyám keresem, s még
kisebb leszek, szinte karon
ülő, mikor átölelem. És
csókot adok neki,
gyöngyöket, álmokat,
virágot, egy tőle kapott,
megőrzött, szép világot.
