"Nahát! Nem gondoltam, hogy én eszedbe jutok.
Szeretnél más édiaságot is olvasni? Nem baj, ha nem. Csak régen szerettél, és aprópici dolgok mostanában is kijönnek olyasféle nehéz egyedüllelkekből, mint én.
Hogy vagy? Tudom, nem mondod meg úgysem, de azért megkérdezem. (Én se szeretem, ha megkérdezik...)
Gyerekkoromban volt egy barátom. Illetve az akart lenni... Egy kisfiú. Derűs volt, szőke mint a nap. Mindig beszélt hozzám, de én nemigen válaszoltam - ami viszont őt nemigen zavarta. Nem adta fel. Tudta, hogy nem beképzelt vagyok, csak furcsa."
Szőke, mint nap. Ilyenek eszik
a legszebb boldogságot. Üres
tányérból és sohanincs kanállal.
Kézzel a múltban, amit sohasem
éltek, de végig reméltek minden
életen át. Így hát, így előre - nincs
más uszony, mint a cápa, egy szép
trocheus: a leggyakoribb szó
hiánya. Ne reméld, hogy nem
gondolok reád, mert ahogy te vagy
egyedül, úgy nekem is mindig
sikerül.
