Tudtam, nem számolsz el tízig. Kezed
nem takarja le szemed. Egy lélegzet,
ennyi időm volt hozzád bújni.
A következő mozdulat összeadott
minket. Mint olvadás – fém és hó –
izzott tisztán szívünk tengelye.
Elhintettük a párát és a lelkünk
emelkedett vele, mikor a reggel
találkozott két idegennel. A nap még
fáradt volt, átaludt egy csillagot.
Szótlan némasága dadogott, fújta
fényét a szél. Sorba álltunk. Minden
oldal sorába vágyunk, mint csipkézett
dér – szép-halkan – megölelte az
irányokat, a világ négy felét, és azt,
ami úgy lehet: sohasem eshet szét.
