Én már néha látom az Istent.
Kezében nagy, bolond
jegenye. Az asztalon kétszer
sült a kétszersültek kenyere.
Szegény lelkem árvaságát
terítem alá, hófödte síkság.
Csillog, mint tengerek, ha
napnyugtára bízzák, amit
utoljára ment a szív át a
szemen, a fények hullámát a
végtelen tengeren. Árvaság,
szent árvaság, de nyugtalan éj,
mert nincs fény, ami tarthatná,
csak a csillagok, milliárd közt
milliárd árva fény ragyog.
