Emberi porszemek, akik szentjánosbogarat akarnak oda ültetni, hol csak a bogár szót hallják undorodva.
A tudatuk leragadt a kollektív tudatnál, a semmi egyéb jellemzi őket, ők a töltelék. Érinthetetlenek, a valódi érintés taszítja őket; engem pedig ők. És mégis hatásuk alatt vagyok. Jellemezd a porszemet!
Úgy dobják el a szeretet reményét, mint a legolcsóbb kacatot. A kacat visszamászik… ha jókor jött, egy pillanatnyi hasznosulás idejére maradhat, és marad, bár már érzi a zuhanás émelyítő magasságát. Ez a magány fogyatékossága! Már minden érzelmünket jellemezhetjük ezzel a szóval. Nincs tiszta eredmény… a bemocskolódás bájára nevetünk.
Lábakat fényképezünk, mert a trendi vonal erős, a versek összefüggéstelen hablatyok, mert az értelmet nem az arcokon és a tartalomban keressük, hanem annak hatásában, pontosabban ragadványában; külső esztétika, külső morál: a belső létezése halvány imádat.
Értelem, hatás, külső tényezőkké lettek… és persze a mondjuk meg a frankót, mert 21. század van, a szólás katarzisa. Egy pillanat tört része alatt leköpheti egymást két világvégi ember.
Hogyan tovább? MI lesz tovább? Fejlődés? Inkább fejlövés… A fogyatékosság fejlövése, annak kiszélesedése. A hülyeség kora. Emberek nyaklánccal, vasrácsok mögé tömörülve, de élvezik, azt hiszik, mozognak… A nyakláncokon nem jelképek lógnak, hanem maga az ember. Önmagának jelképe. Jelképesen létezünk…
Trendi a trendi, légy trendi, s ne légy senki! S mondd a mantrát: Senki vagyok, maradhatok?
