Amikor születtél, valaki felvette. Most a csillagok hangján adja vissza. Régóta hallgatom. Ezen a megőrzött régi szalagon két fényév közt a hangod, s én az űrkalapban utazom feléd. Mert van még a mindenen kívül egy végtelen, ahol egyszercsak minden álom után...

          Csak nézlek szavak nélkül és a lelkedre gondolok. Apró dolog gurul át köztünk. Szél haját virág illata szárítja. Most történik minden össze és vissza. Nem tudom eldönteni és ő sem engem. Állok, mint meztelen csók a tengerben. Kicsit sós, kicsit édes, partra vetett...

          Érzek minden idegent. Csontos sejtjeim, mintha egy kis kiterjedésű puha bőrön át, a mellcsont levegőjében szabná egy ponttá a világot. Ott vagy te is, és ahogy ez kiszivárog, mintha szólna egy régi hang. Ócska, nem is érdemes megérteni, de érezni szabad. Érezd...

          Miért kell neked annyi világ s én sosem. A vonzás körmét kaparja le a festék, és én túl gyorsan öltözöm vissza,át, hogy még több legyen, amiben elveszítlek. Ezerszer ennyi álom is elég a szívben. Kifogyhatatlan kohóját lehűti a test, mikor a veszélyes valóság...

          Egyszercsak te írod. És rájössz, milyen szép hogy írsz. Egy tollvonással végig magadon. Nem papíron, ami sárga lesz vagy szűkös, gyűrött, ha javítani kell. Magadon, végig a lelkeddel. Mint kezek mozdulatán át az annyi minden és a szappan - ott belül minden tiszta...

          Az élet ilyen. Egyre kevesebb benne a levegő. Folyton a tüdő és a nehéz szög, ami átszúrja a vétel hangját és zavaros, sistergős lesz tőle a világ. De vannak más árnyékok, fehér zajok. Kik a felszín alatt, mint jobbra tartott szív - konok üstökös - az űr...

                  Most repül. És semmi sem könnyebb. A légen át követ egy vonalat. Azon keresztül hagyta nyomát, amit elsietett egy gondolat. Otthon érzi magát, megáll. Felsérti a várakozás. Sebeiből kivont kardot készít az utazás. Előre néz, szeme nem...

          Az emberek: séták. Fák mennek el mellettük. Zuhanó gépek nézik pillanatuk hűvösét, a születésből kivont kategóriát, az ordítást, a halált. Gyümölcsök ízlelik ajkukat, madarak szánják a legalacsonyabb magasságot bennük, s a föld beleborzong, hogy nincs...

          Mindennap arra gondolok, hogy egyre tágabb körökben érnek véget az esőcseppek. Végül csak egy mozdulat lesz, ami a végét keresi. Ilyen az én szívem is. Egyre nagyobb körökben ér a lelkemhez, míg végül, nem leli. A lélek kioldja magát. A test széttört fikcióit...

Odakint nyár van, ahogy a kora esti napsugár átdereng az öreg diófa levelein, és a zöld ezer árnyalatában áramlik-hömpölyög az óriási lombkorona. Meleg van, minden percben lélegzik a lét. Fekszem az ágyon, ezt látom bentről. Amit pedig közben hallok, az az, hogy a gyönyörű, barna lány, akinek a...

          Széttört álmok. Összehúzott függöny. A Nap kint átvilágítja az életet. Finom vonalak végződnek selyemszálak zöld ölében. A szél köztük megremeg és ugrik két percet, a lélegzetvétel gyönyörét oltja a jövőbe. És elkapja hirtelen egy madár, áthúzza az ég felett,...