Szemed valami különös, halvány fényt adott szívemnek. A körvonalak erősebb dobogása a kitért lélek és vér szorításán túlra engedett. Azt hiszem, nem ember, aki így szeret. Több mint a lehetetlen, és az utolsó kitalált gondolatnál is több, ami megtartaná az embert...

              Estétől reggelig maradtam. A változás az ecsetben történt, a tollban: a megörökítés vágyában. Ágyad hideg volt, legutolsó gondolatom keltett föl, a tegnapi kávéból hiányzott a cukor, s most hiányzik a kávé. A keserűséget keresem, de meztelen testeden...

Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc…      Magassarkújának első lépését akkor hallom meg a macskakövön, mikor kifordul a sarkon, a nyolcadik és kilencedik lépésnél halad el az ablakom alatt, azután távolodik, egészen a huszonötödik lépésig, aztán a folyó...

          Egyszer láttam a napot. Gólyahírrel a kezében ragyogott. Összevonta szemöldökét mintha lenne, és elfelejtett gondolni Istenre. Aztán éjszaka lett, lezuhant. Felhúzta a cipőjét minden mezítlábas csillag. Felhők, hogy értsd, a lelkem fölött felhők voltak. De végül...

          Köszönöm a testem melegét. A szívemet. A nem könnyű életet. Így harcol, ki fegyver nélkül született. Kiskoromban felhőket szült anyám, én ifjú ujjal csavartam tölcsért belőlük. Talán álom volt, talán a meggyfán összetört léghajó sem volt igazi. Talán a meggy...

          Néha nehéz elhinni, hogy távol vagy. Egy poharat tölteni meg. A víz túlcsordúl a pohárszélen, mert minden pillanatban várlak. Otthagyom az egészet és szomjan az álmokkal teli időbe sürgetem lelkem. Testem, mint különös révész emlékek zajáért hallgatja a világ...

          Messze van, aki szeret – megállok. Hozzám nő a tűnődés. Világok árnya hull, szeme megszegi a látótávolságot, az életet bezárva adom át a lelkem. Valami sűrűsödik a végtelenben, a pillanat lehet vagy kezed. Szemérmem lángja a csillagok gyűrűje. Áttetsző sötét...

            Tegnap volt anyám hetvenkettő – áldja meg az Isten. Otthona otthon – Szent Katalin – szívemből szakad le. Ma augusztus húszra gyűltek, anyám is szavalt – Szent István – éljen a magyar. Kint a körtefán átforgott a nap, Zsuzsa néni a lábára nézett,...

          Elzúgnak a metrók, a vonatok. Kikönyökölnek az utasok. Arcuk visszavert arc. A sugárzás fénye mesterséges. A lentről vagy fentről vett energia végleges koponyájában ülnek. Fiatalodnak vagy vénülnek – episzkóp látvány a szívem leejtett szívdobogásán. Úgy állok itt,...

          Éjszakák vannak. A szavak végén álmok. Azt hiszem, ma megint álmatlanságban járok nyitott szemmel az ónszürke boltozat alatt. És látom, ahogy a félig kész fák a karcos légbe mártják, ami maradt, ahol néhány lélek már fészket is rakott, a magasságra, ahová...

      Leveszem ruhám, benne marad a mozdulat – egy autó elől ugrik el. Hangos fénye rettentő testre ugat, aminek lelke fekete papírlepel. Eltűnik, ahogy a kocsi menteni próbál, de az út tudja, hogy ott van. Nem mozdulnak – a fény fakérget világít és jajszó emészt – kettőjük éber...

          Tovább a végtelen óráiban. Zendülést kelteni a csillagokban. Fényükre szájzár. Némaságuk első hullámában, ahogy a sötétben átjár a hideg izgalom, megforgatom testem vonásait. Percről- percre pontosabban vállalom, engedem a világ szkafander szokásait – a...