Belezuhanunk a csöndbe. A csönd zöld, éppen rügyezik. Átalakul füst-fehér színe, kopácsol rajta két színezüst-szürke, fut utána-előtte ingujját feltűrve, puszta kézzel a magamagát szerető. Szóra férc és kész a mű, eldöntötte már a keserű föld, fekszik fala, gyökerek...

      Szép festmény az utcán átkelni. Zöldülni, kékülni – az ég előterében levelek. Azt hiszem, megállok és rőt ecsettel összemosom a színeket. Mintha két szempár zúgna egymáson át. Aztán két arc egyre halványabb vonalakkal, végül semmivel, önmagába zárt foggal és körömmel...

          Apró szíve madár, mondja nekem, s hirtelen fölébe száll megannyi szárnyas árny. Elcsókolták ennyiszer, láthatod! Én nem tudom mennyire fájhatott, de nézd, odafönt mennyi magány, mégis fénylenek. Én tudom, mennyire fáj és csillag helyett inkább az éj leszek.  

          A folyók négyszögét álmodom. A vízben paraziták csillognak. A napfényt eszik. Zabálják áttetsző húsukba.   Kidagad belőlük a part, a fák öle, átfut rajtuk a fű, az élet gyökere. Vergődő halként madarak szállnak fölé. Kitárt szárnyuk összeszorított száj,...

        Egy színes világ közepén állok feketén. Aranybarnát köp utánam a nap, s a zaj szűrését a fák ágai legyőzik. Minden átszalad köztük, szúrófénye a hangnak bőröm megmaradt érzékét érdesítik. Pikkelycsömör! Hajam kevesebb hangszálat mond és szememre beszél. Átfésüli arcom a...

          Mozog a kezem, papírlapot itat a szó. Karcos vonalak megapolisza épül a hajnalt derengő hidegben. Kint néhány betonoszlop összeesett, s a szél most kötést delegál rájuk hóból, de az árok szürke. Partjait feni a fehér, de középen az élettelen kígyó pikkelyén nem...

          Mélytenger – tartja a föld, mint az eget. Lent és fent lehet. Hat angyal éri körbe a Földet, még tizenkettő a csillagokért felel. Ők oltják ki, ha túl kormos, s benne tűz már nem lehet. Feszülnek a szárnyaik és hatalmas vizes pamaccsal megfojtják, s a robbanás,...

          Szívem ég, mint zsibbadt ujjak, kik kutatnak szelíden fáradt bőr fölött. A fény átszővi köztük a színt. Árnyék hasal a hasra, s mintha érezné báját, átéli a láthatatlan mozdulatlanságát. Játék kezdődik. Hullám a testtől egészen a kézig, s rajta át, mint meleg a...

                  Játszott a lelkével. Teste szürke volt, mint visszamosott fekete két színből. Pedig a végéről indult, hogy előröl érjen. Út volt és halánték az elvont izgalmak küszöbében, mert ajtókat nyitott befelé - mintha fordított Isten lapozta...

      Napsugár. Játéka könnyű. Éles füzér láncolatát víz meríti mélyre. A szabad sugarakat elnyeli az ember, bőre zebrán kel át – zöld lámpák fénye hagyja magára az utat. Ilyenkor tudom: magam vagyok. Élet és lélek, e kettősség hancúrja a világ. Túlzok és visszaélek, vagy csak...

          Lába földet ért. A súlytalanság után a súly csontjait törte. Apró darabok, szilánkok körbe az izmokon belül és a bőr alatt. A csillagokat nézte. A fény sűrűjébe szeméből könny nem fakadt, pedig a fájdalom erejét most ismerte meg elsőnek. Köszönt a földnek, a...

          Arcom hideg, fehér maszkját ordítom. A pontos menekülés sakktáblája is falfehér. Minden lépés önmagához ér. Így történik, hogy különben is… Az ember születését kihordja a világ. Szökhet a fény, de sötét oldalát sem felejti el, két tónus közé szorítja magát, mert...