Hallom a hangod. Beszélem a nyelved. A koszból szürreális képet festek: ecset, paletta, vászon – minden árnyék. Összetéveszt a tér, s engem fénynek gondol. Haraggal leugrom az ötödikről, a cigim parazsa még szívja magát, míg én kikönyöklöm a...

          A Nap tüzében kovácsolták, A csillagok üllőjén formára, De itt lent végtére is tudták, Egy emberi szív volt kalapácsa. * Üres az asztal, üres a szék. Olyan helyre minek is ülnék, Ahol semmi sem vigasztal. Poharam nem töltöm borral, Az edényem víg...

Tél végi reggel. Múzeum megint. Végre. A kertész boldogan fogad. Hiányoztam, mondja. Kinyitom a házat – egy hetes, iskolába járás miatti távollétemről a koszos bögrék is árulkodnak. Felteszek neki egy teát, magamnak egy kávét. Csodálkozik, hogy januárig tart majd a sulis időszak, amíg havonta két...

          Eltűnődtem sokszor némaságod felett. Ajkad vonalába húzódó szavak. De egyszer, mintha eltört volna egy fogvatartott pillanat: kinyitottad szemed fölé a felhőket. Borús, gyors lépésű komor álmok. A szél köztük finom illatokkal játszott, a mezőkről érkező...

        Belezuhanunk a csöndbe. A csönd zöld, éppen rügyezik. Átalakul füst-fehér színe, kopácsol rajta két színezüst-szürke, fut utána-előtte ingujját feltűrve, puszta kézzel a magamagát szerető. Szóra férc és kész a mű, eldöntötte már a keserű föld, fekszik fala, gyökerek...

      Szép festmény az utcán átkelni. Zöldülni, kékülni – az ég előterében levelek. Azt hiszem, megállok és rőt ecsettel összemosom a színeket. Mintha két szempár zúgna egymáson át. Aztán két arc egyre halványabb vonalakkal, végül semmivel, önmagába zárt foggal és körömmel...

          Apró szíve madár, mondja nekem, s hirtelen fölébe száll megannyi szárnyas árny. Elcsókolták ennyiszer, láthatod! Én nem tudom mennyire fájhatott, de nézd, odafönt mennyi magány, mégis fénylenek. Én tudom, mennyire fáj és csillag helyett inkább az éj leszek.  

          A folyók négyszögét álmodom. A vízben paraziták csillognak. A napfényt eszik. Zabálják áttetsző húsukba.   Kidagad belőlük a part, a fák öle, átfut rajtuk a fű, az élet gyökere. Vergődő halként madarak szállnak fölé. Kitárt szárnyuk összeszorított száj,...

        Egy színes világ közepén állok feketén. Aranybarnát köp utánam a nap, s a zaj szűrését a fák ágai legyőzik. Minden átszalad köztük, szúrófénye a hangnak bőröm megmaradt érzékét érdesítik. Pikkelycsömör! Hajam kevesebb hangszálat mond és szememre beszél. Átfésüli arcom a...

          Mozog a kezem, papírlapot itat a szó. Karcos vonalak megapolisza épül a hajnalt derengő hidegben. Kint néhány betonoszlop összeesett, s a szél most kötést delegál rájuk hóból, de az árok szürke. Partjait feni a fehér, de középen az élettelen kígyó pikkelyén nem...

          Mélytenger – tartja a föld, mint az eget. Lent és fent lehet. Hat angyal éri körbe a Földet, még tizenkettő a csillagokért felel. Ők oltják ki, ha túl kormos, s benne tűz már nem lehet. Feszülnek a szárnyaik és hatalmas vizes pamaccsal megfojtják, s a robbanás,...