Húzza a fény a földet. Átteszi tengerekbe az embert, s a mélyben megérzi, amit eddig nem mert. A magának való magasságot, a fény és a sötét idejét, mert nem engedi ki a szív, ami a lélekben szép. Meg kell tanulnod magad, a lebegés tükrében kihagynod a szívverést, hogy a láthatatlan alkosson...

              Gyere velem csendes eső. Te leszel a köd. Én neki feszülök és kikiáltom: a darabok tört része lesz közted a feszültség. Remegni, rezegni fog a lágyhéjú csepp, és úgy zuhannak egyre közelebb, hogy a föld és növényei e fekete szikrától...

          Nagyon harap a szivárvány, fényesen csillog a betonköszörű. Egyszerű a kiáltvány: minden találkozásnak mennie kell. Maradjon a felfelé nyúló középpont, amiben egyszerre kel és nyugszik az aznapi vétel, a sistergő hang, az echo, amitől kiújul az égbolt lába, és...

          Valaki érzi, hogy más a világ. És felfűzi karikára. Aztán csuklója körül, nyitott ujjakkal, mutatja a csillagokon át, mennyire szürke a lélek a szívben, s a szív a lélekben, s mégis látni a test furcsa mosolyát. Már kell valami más alkatrész, egy különleges új...

          Alkohol íze van a számnak. Harapnék egy nagyot a földi futásnak szívéből. Amikor éppen erőt gyűjt és a legnagyobb, kiharapnék belőle egy pillanatot. Fertőtleníteném vele a helyét, s mint veszett kutya, futnék a rossz hússal, hogy ne kapjon belőle senki. Magamba...

                    Átfordulva önmagamra találok. Nézd, néhány én vagyok. Szemeimről a lehunyt szemöldök szőrszálat hasogat, időt. Karcokat visz a reggeli lépésbe, elhasznált hótakaró finom rezgéseit, amiben az álom átadja melegét. A művészi lélek...

          Északra hajlanak a fák. A „tangerine distance“ felé. Talán anyám lelke van ott. Fiatal partokon ücsörög, és neki érett gyümölcsöket szeretne adni át. Mert még most is szeret, s tudja ezt jól a megmozdult világ. Így jelez nekem a néma, vad viadal. Aminek ősi kürtje...

                  Látom anyám vékony, csontos kezét. Rendezi az életét. Az ágyán hamu, alatta penész, áttetsző fóliával kész az egész átkelni a lelkén. Arca mond valamit, ceruzám hegyével most írom tökéletesre - az üres, fekete sötétségbe. Átérzem az...

          Tíz sört. Nem volt senki, aki rám figyelt. Elkúsztam az életek között, és megszorítottam, megmérgeztem az életem vonalát. Hozzá képzeltem a cigimet, hadd fújjon, füstölögjön minden odaát, mire megérkezem életem seregével, amiben Te is benne vagy: ahogy alakítasz...

          Fent vércse fúj. Isten havat lapátol, hogy tiszta ege legyen mindenkinek. Ő maga csinálja, akár a világot egykor, amibe belevész az ember. Család, szeretet, testvér - meg nem mondom, visszaszívom, eső ne hulljon: vigyázzban állok! Magamnak örülök és a...

          Az emberi arc költözése a tenyér és az ujjak mozgása közé, mint deresedő külön szívverés, egy másik borda közti hang, ami más artérián mond semmit nekem. Mégis. Ott, belül. Ezeken a szívveréseken utazik a gyújtó lélek. S ezért marasztaló szent fénnyel nézlek,...